Csalódott vagyok. Megszoktam már, hogy lassú víz partot mos, sőt - még szeretem is kivárni, ami arra érdemes. Imrével a legtöbb szintlépésünkhöz - részéről - idő kellett, de NAGYON megérte. :-) Most mégis közel állok ahhoz, hogy lemondjak arról, aminek lehetőségét legutóbb felvetette.

Történt ugyanis, hogy telt - múlt az idő, mint a mesében, de csak nem volt lehetőségünk sem kettesben lenni a cégnél, sem szexelni, vagy akár csak randizni egy jót. Egy ilyen javaslat elhangzása után! Mikor végre sikerült fél órára kettesben maradnunk, szóba hoztam neki, hogy azóta is csöpög a puncim a gondolattól, hogy az ő kis szexrabszolgája lehetek. Komolyan gondolta, amit akkor mondott? Kisebbfajta arcul csapásként ért, hogy félszeg mosollyal visszahőkölt és kitérőn közölte, hogy ő sokat gondolkodott azóta ezen (ergo nagyon is foglalkoztatta a dolog!), de rá kellett jönnie, hogy "ő nem ilyen", hogy "ezek a mindenféle szexuális perverziók hál' Istennek nagyon távol állnak tőle". Hmmm. Ez új. Akkor ki volt az a fickó, aki a melleimről nyalta, szívta, simogatta a saját spermáját, vagy akit az ánuszába nyúlva, a G-pontját izgatva nyeltem az ondóját? Vagy aki már hátulról is betette nekem? Számomra ugyan ezek egyike sem meríti ki a perverzió kategóriát, sőt, ezek mindegyikét (na jó, a G-pont kivételével) maga kezdeményezte spontán úgy, hogy előttem még soha, senkivel nem csinálta egyiket sem. A nyitott, fantáziadús hozzáállása arra engedett következtetni, hogy ha A-t mond, abból lesz B is... Most meg visszakozott. Az első gondolatom az volt, hogy semmi gond, úgyis összejön - mert mindig összejött eddig is minden tervünk, szexuális fantáziánk, gondolatunk. Csak volt, ami lassabban realizálódott. Sosem szoktam elveszíteni a lelkesedésem e téren. :-) Kifizetődő!

Azóta azonban nem csak e téren fújt visszavonulót kedvesem. Ha jól számolom, összesen kétszer szexeltünk azóta, mindkétszer óriási orgazmusaim voltak (naná, hisz' olyan sokáig kellett őt nélkülöznöm előtte). Aztán, ahogy az ebédszünetekben, meg napközben beszélgettünk a kollégákkal, lassanként elmesélte, hogy egész hónapban minden hétvégén közös programokat csinálnak az asszonnyal. Utazgatnak, wellnesseznek, táncolni járnak. Na igen, így már értem. Mintha újra élnék a fiatalkoruk legszebb éveit, gondoltam. Azonnal háttérbe is húzódtam. Nem célom közéjük állni. Ez a hajó elment már, ezt az embert nem nekem dobta a gép, hanem a feleségének. Miután a kollégák és az üzleti partnereink továbbra is flörtölnek velem, udvarolgatnak, teszik a szépet, Imre résen van és nem ereszt. Ugyan úgy tesz, mintha nem értené, mikor pajkosan célzok valamire, de ha csak teheti, végigsimít a fenekemen, mikor senki sem látja. Ha kettesben megyünk valahová, az isteni humorával hengerel le és viccesen cukkol, udvarol ő is ezerrel. Azzal az édes, ellenállhatatlan stílusával. :-) Nem lép semmi konkrétat, semmi egyértelműt. "Hivatalosan" tartja magát, de érzem, látom, tapasztalom, hogy azért kellek is neki és nem akar lemondani rólam.

Nagyon sokat gondolkodom ezen... Az egész kapcsolaton. Azon, mi is fűz hozzá - és azon is, mi szakít el tőle.

Hogy mi fűz hozzá? A szerelem. Szeretem őt. Szerintem mindig is szeretni fogom. Szexuálisan is csodálatos köztünk az összhang, ez még működhet továbbra is. Mindemellett kölcsönös tisztelet és bizalom övezi a kapcsolatunkat, ami nagy érték, még akkor is, ha azt a fránya szerelmet (idővel) ki is vonjuk az egyenletből.

Ugyanakkor... Elválaszt tőle a puszta tény, hogy nős ember. Méghozzá olyan, aki - a maga módján - lojális. Egyikőnk sem tervezte soha, hogy felrúgja a házasságát, hogy ott hagyná a családját egy affér miatt. Ezt szigorúan kikötöttük már a legelején. Jóllehet, ahogy a Zanzibár is énekli: "Szerelemről szó sem volt", de csak kihúztuk azt a lapot is. Ez van. Mégis ragaszkodunk a Párjainkhoz. Rendkívüli embereket választottunk társnak és ez jól is van így. Viszont ez az egyszerű tény a garancia arra, hogy Imrével való kapcsolatomnak meg vannak számlálva a napjai... (Hónapjai? Évei??)

Érdekes dolog ez... De főleg kockázatos. Nagyon észnél kell lennem, minden pillanatban. Alapvetően szuper dolognak tartom, hogy bármikor tudok játékos és a JÓ ÉRTELEMBEN picit "őrült" lenni, ám a józan eszem mindig felülkerekedik, amint úgy hozza a szükség. Ha nem így volna, már ki lennék borulva. Ki lennék, mert akkor nem tudnám legyűrni magamban a fel-feltörő érzelmeket. Nem lehetek szerelmes egy egyértelműen elérhetetlen férfiba. Annak kell kezelni ezt a dolgot, ami: ajándéknak, ami az amúgy is szép és jó Életünkhöz még hozzátett, hozzátesz. Amikor van, örülni kell neki és élvezni, ám ha nincs, ha megszakad (hisz' erre is volt már példa ugyebár), nem szabad siratni. Hmm. Vicces, hogy ezt írom. Nem szabad sírni. Pedig el sem tudom mondani, mennyit bőgtem a szakításunk után... Fura, azt hittem, túl vagyok azon is, ám most, hogy szóba került, csak sikerült feltépni a sebeket. Fáj. És EZ az a bizonyos KOCKÁZATI TÉNYEZŐ. A szívünk. Mert mi lesz most vele? A viselkedésemet ugyanis tudom szabályozni, a mosolyom őszinte, a munkámat tudom végezni a többi feladatommal együtt, a férjemet ugyanolyan szeretettel, ugyanolyan szenvedéllyel ölelem - csókolom, a gyerekeim mellett pedig minden másról megfeledkezem. Na de mi van, amikor egyedül vagyok? Amikor rám szakad a fájdalom? Vagy mikor a szemembe néz a cégnél és én vágyom, hogy ÉRJEN MÁR HOZZÁM, csináljon velem végre valamit? Nyomjon a falhoz az Isten szerelmére, kulcsolja az ujjait az enyémekbe és tapassza be a szám azzal a csodálatos csókjával! Ha már összetörte a szívem, összeforrhat-e újra? Az önvédelmi reakció már beindult, az pedig bizonytalanságot eredményez. A kérdést, miszerint akarom-e én ezt az egészet továbbra is? MEGÉRI??