Elképesztő dolog történt a minap. Igen, még mindig szeretem Imrét és Zolit, a férjemet is. Csodásan működik ez a mi kis háromszögünk, mintha több-férjűség volna. Bár megjegyzem, nekem mindig Zoli lesz Az Igazi. Pár napja azonban olyasmi történt, amire álmomban sem számítottam volna...

Már reggel, a munkahelyemre menet azon gondolkodtam, vajon jó-e ez így nekem, hogy ennyire odavagyok Imréért? Jó az, hogy ennyire kínlódom, ha nincs velem, hogy kitölti a gondolataim és elepedek a puszta jelenlétének élvezetéért? Hát még a csak nekem szánt nézéséért, érintéséért, hogy a szexet ne is emlegessem, ugye. Azért erősödött fel bennem ez az érzés (az utóbbi időben tapasztalt enyhe hanyatlást követően), mert Imre - munkaügyben - egy hónapra Németországba utazott, így a hiánya felerősítette a kellemes emlékek fényét.

Tevékeny, szorgalmas napom volt, a főnököm örülhetett. Igen expeditív voltam. Délelőtt 11 óra magasságában eszembe jutott, hogy egy régi ismerősömnek megígértem, hogy felhívom. Nem akartam megbízhatatlannak tűnni, így kimentem az irodából és a közeli parkból felhívtam az illetőt. Gondoltam, gyorsan letudom a dolgot, aztán húzok vissza dolgozni. Aztán meghallottam a hangját. Emlékezett rám a srác. És én is. Kb. 20 éve annak, hogy ugyanabba a baráti körbe tartoztunk, mindig együtt bandáztunk - és én az ő legjobb haverjának voltam a barátnője. Csak közben... Közben megmagyarázhatatlan, iszonyú erős vonzalmat éreztünk egymás iránt. Ő sem mondta nekem ezt meg soha és én sem neki. Most viszont, egy kötelességtudatból indított hívás zárszava előtt odavetette: "Azért... Én régen csíptelek ám Téged nagyon! Csak hát... Ott volt Attila, így nem fértem hozzád." Kész. Ez az egyetlen mondat katalizátorként működött és egycsapásra visszahozott, feltépett, feltámasztott MINDENT!!! Az összes pillanat, óra, napok és hetek kínzóan sóvárgó érzéseinek emléke tört elő belőlem. Pár szót beszéltünk erről, visszamentem az irodába és próbáltam dolgozni. Nem ment. Képtelen voltam a munkámra koncentrálni. Onnantól kezdve nem létezett más a számomra, csak Csabi. Csak Ő... A kollégám és a kolléganőm elmentek hamarabb (péntek volt), én bent maradtam egyedül, mert még adós voltam egy feladattal, de csak bámultam az üres monitort és már csak a fizikai testem volt ott. Nem értettem, miért, de kitört belőlem a zokogás. Hangos, keserves, szívet tépő zokogás. Senki és semmi másra nem bírtam gondolni, csak arra, hogy MIÉRT?! BASSZUS, MIÉRT KELLETT ENNEK ÍGY LENNIE?! Hogy én hozzámentem ennek a csodálatos, kedves, szeretetre méltó srácnak a legjobb haverjához, aki egy faszkalap volt és tönkretett (nem Zoli, hanem az ex-férjem), ahelyett, hogy akkor összejöttem volna Csabival, aki TUDOM, hogy sokkal jobb lett volna hozzám?! MIÉRT NEM BÍRTA AKKOR KINYÖGNI, hogy ez végig kölcsönös volt?????? Miért, miért, miért??? Hiszen én ÉREZTEM! Annyira éreztem, hogy KÖLCSÖNÖS! Dühös voltam. Dühös, csalódott és... Furcsa módon hirtelen elhagyatottnak, magányosnak és becsapottnak éreztem magam. És onnantól kezdve egész hétvégén nem találtam a helyem. Ezt meg is írtam Csabinak. Ő pedig - VISSZAÍRT. Azt írta, "szeretné azt hinni", hogy az akkori "korrekt" és lojális viselkedésünk helyes volt és biztos "így kellett lennie". Na igen... Én is így szoktam gondolkodni. Hogy mindig okkal történnek (vagy épp nem történnek meg!) a dolgok az Élet nagy játszmájában, így erre is kell lennie magyarázatnak. De akkor miért, honnan jött elő ez az évtizedeken át elfojtott - elnyomott SZERELEM? És mi az, hogy ez a dolog KÖLCSÖNÖS? De most tényleg, mit kezdjek én ezzel?

A hétvégém ennek jegyében telt. Hol pityeregtem, hol idiótán vigyorogtam, látszólag minden ok nélkül, mint valami félkegyelmű, de normálisnak viszonylag ritkán tűntem. Igen, ijesztően passzoltak a tüneteim a Szerelem néven aposztrofált jelenséghez... 

Aztán eljött az újabb hétfő (megmentőm!!!). Visszatértem a melóba, otthon vártak rám az iskolai gondok, a háztartás és egy felettébb izgalmas, extrém szexi házasság mindennapjai, éjjelei. (Na igen, azok az éjszakák... ;-)) Csabi egy időre eltűnt a gondolataimból. Hurrá! Gondolhatná az ember. Csakhogy az Élet, a Sors, Isten furfangos játékmester. Ma jelezte a telefonom, hogy Csabi csatlakozott az egyik csevegő alkalmazáshoz, amit magam is használok. Mikor feldobta a nevét a kütyüm, rá is írtam. Mondván, hogy csak üdvözölni szerettem volna ezen a platformon. Azzal abba is hagytam volna a dolgot, de küldött egy mókás matricát, hogy írjak neki. Matrica matricát, szó szót követett, s kisvártatva azon kaptuk magunkat, hogy flörtölünk. Igen intenzíven. Ez ugyanis valójában nem flört volt, hanem apróbb és bátrabb vallomások fel-feltörése, egymással való megosztása. A flört az általában csak flört, mindenki teszi ahova akarja. De ez... Ennek TARTALMA volt. A legbugyutább, legegyszerűbb matricácska is szerelmi vallomással ért fel. Nem bírtam betelni VELE. Rendesen beleszédültem minden szavába.

Zolival kőkemény S/M - cuckold kombó estére készültünk ma, így meg is írtam neki, hogy alig várom, hogy hazaérjen, olyan munícióm van, hogy el sem fogja hinni. :-) (Na igen, azért ez így is működik közöttünk. :-)) Elképesztően felszabadító érzés volt épp NEKI, a férjemnek elmondani ezt az egész sztorit. Az érzéseimen nem volt mit magyarázni, azt mondta, messziről lerí rólam, hogy SZERELMES VAGYOK. De nem ez a durva. Zoli azt mondta, hogy még Imrével, a legrózsaszínűbb időszakunkban sem látta az arcomon, a kisugárzásomon azt, amit MOST. Töltött egy-egy rövidet, levetkőzött és órákig beszélgettünk erről.

Vajon hová vezet ez? Érzem, hogy én irányítok. Hogy én vagyok az erősebb és, hogy MINDEN RAJTAM MÚLIK. Történjék BÁRMI, vezessen ez a dolog bárhová, avagy haljon hamvába - az miattam lesz. Az én szexuális hatalmam ÓRIÁSI FELELŐSSÉG, egyáltalán nem játékszer és nagyon komolyan kell venni. Úgy érzem, mintha az Ördög hívott volna táncba. Eszemben sincs családokat szétrobbantani, boldogtalanságot okozni bárkinek. Nem szeretném végignézni a tipródását, az őrlődését, a szenvedését MIATTAM. Kérdés, hogy ez elkerülhető-e egyáltalán? Hiszen semmi sem véletlen. Semmi. Az a telefonhívás, érzem, tudom, valami nagyon nagy változást hozott az életembe. De mit?? Most még talán nem is olyan nehéz megállni, akár visszafordulni ezen az úton. Még nem találkoztunk személyesen. (Na igen, akkor már nem valószínű, hogy megálljt tudnék parancsolni a vágyaimnak.) Talán ha most elhatározom, hogy nem jelentkezem többé, akkor... Akkor nem lesz BAJ. 

Drága Olvasók! Én is ugyanolyan kíváncsian várom a folytatást, mint Ti! Imre hétfőn tér vissza külföldről. Vajon az átmenetileg pislákoló őrláng újra fellobban? (Tényleg, nem is említettem, hogy az elutazása előtt még a szakítás gondolata is felmerült közöttünk, csak aztán történt valami, ami újból összehozott bennünket.) Mi lesz most? Akármi is történik, én itt leszek. És meg fogom írni. Mert ki kell írnom magamból...